A hétezer forintos karóra ugyanazt az időt mutatja, amit a sokmilliós

És akkor eljutottunk a kesergésig. Azon a ponton vagyunk, amikor az állampárt kegyéből, a seggnyalás jutalmaként gazdagodó, amúgy önerőből semennyire nem jelentékeny figurák elkezdik potyogtatni a könnyeket, merthogy bántja őket a prolik serege, ha mernek egy fél falusi ház árából válogatni össze az aznapi öltözéküket. Gondolom, az legalább annyira megtiporja a lelküket, amikor a hozzám hasonló tudatlan tahók fel sem ismerik, micsoda nagy embert láthatnak, ugyanis én aztán egyáltalán nem tudok különbséget tenni egy ötmilliós és egy tizenötezres óra, vagy egy olcsóbb és egy extra drága ruhadarab között. Ennek oka főként az, hogy az órák egyáltalán nem érdekelnek, mert a telefontól kezdve a hűtőszekrényig mindenhol van belőlük, ezért felesleges az embernek a karján hurcolni. A státusszimbólumok még annyira sem hoznak lázba, mert szerintem nem a státuszt, csupán az emberi hülyeséget szimbolizálják. Akinek van felesleges, de legalábbis nélkülözhető pénze, és azt nem arra használja, hogy egy kicsit jobbá tegye ezt a világot akár azzal, hogy ültet egy fát vagy néhány növényt, akár azzal, hogy támogat valami számára fontos ügyet, legyen az egy gyerekkórház, ingyenkonyha, állatmenhely, az az ember semmit nem ért abból, hogy mit jelent embernek lenni.

És akkor még csak nem is azokról beszéltem, akik mások kárára, egy rezsim szolgálatában kaparták össze a Rolexre valót. Közpénzből. Holott pedig Hadházy Ákos posztja róluk szól. Pontosabban arról a tévéműsorról, amit ki a bánatos fene nézne meg a drága szabadidejében, amikor milliónyi hasznos dolgot is lehet csinálni? Az a baj az érdemtelenül, ám mindenki más rovására gazdagodókkal, hogy egyszerűek, mint a faék. Annyi eszük sincs, hogy legalább ne rázzák bele a rongyot azoknak az arcába, akiket közvetlenül vagy közvetve, de kifosztanak azért, hogy a rezsimszolgák – Mészáros Lőrinctől Deák Dánielig – úgy élhessenek, ahogy a saját eszük, szorgalmuk, munkájuk, érdemeik alapján soha a büdös életben nem élhetnének. Még az értelmesebbeket is elkapja a gépszíj és nem tudnak ellenállni a kivagyiságnak. Elvégre saját jogon sem tiszteletet, sem csodálatot nem kapnak – mi a jó fenét kellene vagy pláne lehetne csodálni bennük? -, ezért igyekeznek az általuk birtokolt tárgyak, életstílus mutogatásával némi tiszteletet kivívni maguknak. Úgy hiszik – szerintem tévesen -, hogy egy méregdrága óra, táska, ruha, cipő, autó, utazás olyasmi, amire az emberek felkapják a fejüket. Ez így is van, valóban felkapják. Csak éppen nem azért és nem úgy, ahogy a megtollasodott, ám erősen frusztrált nerencek azt elvárnák.

A kormánypárt jó ideig kampányolt az ukrán aranybudival, mint a korrupció szimbólumával. A magyar állami korrupció haszonélvezői ahhoz is ostobák, hogy megértsék; nem drága órát, táskát, ruhát, cipőt, ékszert viselnek, hanem megannyi arany vécékagylót. Felháborítót, feltűnőt, dühítőt, amiről nem az jut eszébe az embernek, hogy mennyire tehetséges, okos, sikeres az illető és de jó lenne valamit eltanulni tőle, hogy én is sikeres lehessek, vagy legalább jobb életem legyen! Mert egy valóban sikeres ember ezt váltja ki a környezetéből. Akkor is, ha nem hord drága holmikat a testén és akkor is, ha hord. Mert ha hord, arra maga kereste meg a pénzt, egészségére. A közpénzből flanc hatása nem ilyen. Arra legfeljebb az alacsonyabb rangú rezsimszolgák csorgatják a nyálukat és reménykednek, hogy egyszer majd ők is lophatnak annyit, mint a példaképeik. A meglopottakból azonban egy idő után dühöt vált ki, mégpedig teljes joggal. Az már intelligencia – pontosabban az intelligencia hiánya – kérdése, hogy ezt képes-e megérteni az, akinek a legnagyobb gondja, hogy néhány percre le kellett venni a csecse óráját.

A gazdagokkal, a gazdagsággal nincs semmi baj. Baj a korrupcióval, a rablással, a másokon átgázolással, az önismeret teljes hiányával, az indokolatlan magamutogatással van. De ennek felismeréséhez agy is kellene, továbbá az, hogy a rongyrázó egyszer őszintén belenézzen a tükörbe. Persze nem a gardróbban vagy a fürdőszobában, hanem önmagában, a belső tükörben nézzen szembe önmagával és a valósággal. Ez a világon a legnehezebb feladat, sokan nem is képesek rá. Sok egyéb mellett ezért is halálosan ijesztő az a lehetőség – vagy inkább egyre tisztábban kirajzolódó és egyre reálisabbnak tűnő veszély -, hogy eljöhet az az idő, amikor nem marad más választás. Mert a NER krémje persze egy életre megszedte magát, de nem hinném, hogy ez igaz Deák Dánielre és a hozzá hasonlóan rendkívül tehetséges emberekre. Ahogy valószínűleg Hajdú Péterre sem igaz, hiszen azzal hízeleg magának – és nem csak ő, sokan vannak hasonló téveszmében -, hogy menő vállalkozó, őt nem érheti baj, de ha a közpénzcsapok elzáródnak, ez már nem feltétlenül lesz igaz. Még egy önerőből sikeres vállalkozó is elhasalhat, ha rossz döntéseket hoz. Aki azonban függő viszonyban van, aki nem a szaktudását, eszét, kreativitását, szorgalmát adja el, mert az egyedül piacképes értéke a gerince és a nyelve, az hamar padlót fog, amint a használt gerincre és nyelvre nincs többé szükség. Akkor bizony nem marad más lehetőség, mint belépni a munkaerőpiacra és szembesülni azzal, hogy a hétezer forintos Casio ugyanazt az időt mutatja, amit a sokmilliós Rolex.