Hiába érintjük a szívünkhöz
Élünk, tesszük a dolgunkat. Tesszük, amit hitünk szerint tennünk kell, haladunk a magunk szabta úton és néha, csak néha megtorpanunk. Talán csak a szemünk sarkából látjuk, amint megcsillan valami az út mellett. Távolabb. Onnan, ahol állunk, nem érhetjük el. Ha igazán akarjuk, ha kézbe akarjuk venni, meg akarjuk csodálni, akkor le kell térnünk az ösvényről. Akkor időt fogunk veszíteni, talán nem is találunk vissza a kitaposott útra. Kockázatos, mégis van, hogy annyira csábító ott az a fénylő dolog, hogy egyszerűen nincs választásunk. Kell, oda kell lépni, meg kell érinteni. Óvatosan, gyöngéden fel kell emelni, magunkhoz kell szorítani.
Sokszor kiderül, hogy csak egy törött üveg, egy eldobott csokipapír vagy egy drágakőnek tűnő bazári kacat. Legtöbbször ilyen holmik hevernek az út mentén. Legtöbbször, de nem mindig. Néha igazi kincset találunk, ha nem adjuk fel, ha nem sajnáljuk az elvesztegett időt, ha nem legyintünk, hogy biztosan az is csak egy ócska lom, mint a többi. Ha elég bátrak és elég kíváncsiak vagyunk, akkor néha valami olyasmin csillan meg a fény, amit nem gondoltunk, amit remélni sem mertünk. Nem tolakodó az a csillanás, talán nem is a szemünkkel látjuk meg.
Nem is lehet éles a fénye, hiszen nem visszatükrözi azt, amit máshonnan kap. Ha lehajolunk, ha kézbe vesszük, akkor látjuk: belül fénylik. Ha lehajolunk, ha kézbe vesszük, akkor érezni fogjuk: meleget ad.
Az ilyen kincset meg kell becsülni. Féltőn kell óvni, el ne törjön, el ne vesszen. Talán már nem is akarunk visszamenni az elhagyott ösvényre. Hiszen másfelé is visz út. Talán nem olyan széles és nem is olyan kényelmes, talán nem annyira biztonságos, de szebb, izgalmasabb. Az is lehet, hogy ez az út már nem pontosan oda vezet, mint az a másik. De már nem bánjuk, mert közben megváltoztunk. Megváltoztatott az a valami, amit most is ott őrizgetünk a tenyerünkben.
Aztán zsebre tesszük, mert másra kell a kezünk. Néha azért megsimogatjuk. Egyre ritkábban, mert annyi a tennivalónk, annyira oda kell érnünk valahová, hogy már néha meg is feledkezünk róla, mennyire fontos kincsre leltünk. Van, hogy az út végéig megőrizhetjük, végig megmarad nekünk. És van, hogy az ő útja ott ér véget valahol a mi utunk felénél. Ülünk a földön, szorítjuk és látjuk, ahogy a fénye halványul és hiába érintjük a szívünkhöz, hiába könyörgünk üvöltve a nem is tudjuk kihez, kihuny végül. Most éppen olyan, mint egy kavics a sok egyforma kavics között vagy mint egy törött ág, egy halott madár. Szomorú. Idegen.
De a zsebünkben még ott a melege, amit maga után hagyott. Olyan jó lenne elővenni és megcsodálni a ragyogását, de már nem lehet. Lassan elfogadjuk, hogy nincs többé, előttünk még ott az út, még dolgunk van, még nem állhatunk meg. Már jobban figyelünk, hátha ismét találunk egy hasonlót. Egy ugyanolyat. De tudjuk, ugyanolyan nincs több. Aztán megértjük lassan, hogy nem is kell ugyanolyan. A máshogy-szép is szép. És megértjük, hogy a melege velünk marad. A fénye ott lüktet a lehunyt szemünk mélyén, valahol az írisz bársonyfüggönye mögött, oda bújt el és ott is marad mindörökre.
Valamikor, talán majd csak az út végén ismerjük fel, hogy nélküle most nem itt lennénk. Ha akkor nem lépünk le az ösvényről, most más ember árnyékán futna át az a kis smaragzöld gyík. Talán maradt még egy kevés meleg a zsebünk mélyén, egy kevés fény a húnyt pillák alatt, amit letehetünk oda, oda a bokor tövéhez. Nem túl távol, hogy megtalálhassa, aki erre jár. Hogy felvehesse, csodálhassa és hogy végül majd ő is felismerje, hogy csak úgy tarthatja meg, ha továbbadja. Csak akkor őrizheti meg, ha elengedi. Így. Így van jól.
